Üdvözet a közel múltban.Szeretnék egy kis gyermekkori hangulatot teremteni a közép korosztálynak.Na nem azért, mert vissza óhaljtom azokat a "boldog" időket.hanem, mert jó volt gyereknek lenni abban a kicsit lassabb világban.Kellemes időtöltést, nosztalgiázást a Retro site - on.(egész estés filmek,mesék.Pl:Lúdas Matyi és más ifjusági és tv filmek)
A spagettiwestern vagy makaróniwestern (olaszul, angolul és spanyolulSpaghetti western, idegen nyelvekben olykor Italo-Westernnek is nevezik az ország miatt, német nyelvterületen általában inkább az Italowestern kifejezés az elterjedtebb, maguk az olaszok„western all’italiana” (western olasz módra) néven emlegetik) a westernfilm műfajának európai ágához tartozik (melyet eurowesternnek neveznek), s elsősorban az olasz westernfilmek hagyományos elnevezése. Tekintve, hogy Olaszország nemzeti eledele a spagetti, erről ismerik legjobban az országot a tengerentúlon, így innen származik a filmműfaj neve is. A spagetti jelölés eleinte mintegy gúnynév volt, amit az amerikaiak ragasztottak az olasz vadnyugati filmekre a kezdetekben, kifejezve ezzel nem tetszésüket. Többek közt azért is, mert a olasz filmművészetben igen gyakori az utánzás, s a spagettiwestern rendezők egymás munkáit is utánzatokkal akarták túlszárnyalni, ennek a ragyogó példája a Django volt, aminek 1966-os sikertörténete után félszáznál is több hivatalos, vagy nem hivatalos folytatást csináltak.
Spagettiwesterneket olasz rendezők forgattak általában olaszországi stúdiókban, de gyakran Spanyolországban is.
Több olasz westernben szerepeltek spanyol színészek, sőt gyakran készítettek spagettiwesterneket olasz–spanyol koprodukcióban. Készültek kifejezetten spanyol gyártású westernek is. Elsősorban Sergio Leone érdeme volt a mesteri olasz westernfilmek készítése, egyik alkotása, a Volt egyszer egy Vadnyugat nemcsak a legnépszerűbb spagettiwestern, hanem egyben az egész műfaj legnevesebb alkotása. Leone mellett a műfaj nagy úttörője még Sergio Corbucci, Tonino Valerii, Duccio Tessari, vagy akár Rafael Romero Marchent is.
Az olaszok számos újítást vezettek be a műfajba, ilyen volt a modern fegyverek használata, vagy a cselekmény idejének kitolása abba a korba, amikor a vadnyugat már haldoklóban volt. Bár több száz olasz vadnyugati film készült, de többségük nem ér el magas színvonalat, és ma már csak legfeljebb filmtörténeti érdekességek. Ugyanakkor születtek komoly, ma is óriási nézettségnek és elismertségnek örvendő alkotások e műfajban. Nagy érdeme azonban mégis az, hogy meghosszabbította a western akkor már haldokló műfaját. Miután a 70-es évek közepén véget ért pályája, rövidesen meghúzták az amerikai western határát is.
A spagettiwestern a maga korában legalább annyira divatos, kedvelt és gyakran használt műfaj volt a film terén, mint mondjuk az olasz bűnügyi filmek, melyek kora napjainkban is tart.
Története
Az általános vélekedés, hogy az első spagettiwesternt 1961-ben forgatta Michael Carrerasbrit rendező, angol-spanyol koprodukcióban amerikai, spanyol és olasz színészekkel. Ez volt a Savage Guns (olaszulTierra Brutal). Valójában az alműfaj első darabja nem Carrerastól származik, Carreras nyomán indult el. Mario AmendolaFélelem Oklahomában c. filmje volt az első olasz western, ami pusztán csak egyszerű próba volt és nem több. Ez annak a hatása nyomán született, hogy ebben az évben felmerültek elképzelések fiatal olasz operatőrök részéről, hogy westernt forgassanak Európában - így emlékezett vissza Sergio Corbucci. Corbucci éppen Leonével és Tessarival dolgozott Andalúziában a Pompeii utolsó napjai filmen, amikor a fiatal filmesnek a sivatagos tájat és kanyonokat szemlélve eszébe jutottak az amerikai és mexikói sivatagok. Akik rajtuk kívül ott voltak, mint Enzo Barboni és Franco Giraldi, később szintén alkottak az új filmműfajban és nekik sem elhanyagolható a tehetségük. A Félelem Oklahomában bár már csak egy régi érdekes film, de Carrerasnak bevált az ötlet, hogy a Tierra Brutal-hoz olasz segítséget vegyen igénybe. Utána néhány rendező a következő három évben megpróbálta létrehozni és meghonosítani az olasz westernt, de a kezdetekben ezek a szárnypróbálgatások még nagyon sikertelenek maradtak és elég bizonytalan volt az új műfaj léte.
1964-ben elindult a spagettiwestern virágkora Sergio Leonéval és Ennio Morriconéval. 1964-ben az Egy maréknyi dollárért már nemzetközi sikert aratott. A főszereplő amerikai volt, Clint Eastwood, akit ez a film tett világhírűvé. Ezt követte a Pár dollárral többért és A Jó, a Rossz és a Csúf, melyek Leone úgynevezett „dollár-trilógiá”-ját alkotják. A dollár-trilógia az olasz filmtörténet addigi legnagyobb sikerét aratta és több mint egy évig telve voltak azok a mozik, ahol a levetítették a három részt.
A másik említésre méltó klasszikus, az 1966-ban készült Sergio Corbucci Django című westernje, Franco Neróval a főszerepben, mely szintén jelentősen hozzájárult a spagettiwestern megerősödéséhez. A leghíresebbnek, a Volt egyszer egy Vadnyugat-nak azóta is töretlen a népszerűsége. Tény viszont, hogy a leghíresebb spagettiwesternek általában amerikai színészekkel készültek (leszámítva a Django-t), és legtöbbjükhöz Morricone komponálta a kísérőzenét.
Ami a legmeglepőbb, hogy Leone vagy Carreras nem stílusteremtőnek szánta filmjeit. Leone egyfajta western-szatírát készített, mikor leforgatta az Egy maroknyi dollárért-et, amelyben reálisan igyekezett bemutatni a vadnyugatot az amerikai westernekben látható romantikus, idealizált világgal szemben. Az amerikai filmekben gyakorta olyan valós vadnyugati személyeket mutattak be pozitív figurákként, akik valójában közönséges bűnözők voltak, ilyen volt példának okáért Jesse James.
A western az 1950-es évek végén, a 1960-as évek elején kezdett kimenni a divatból és az amerikai filmvállalatok már nem kívántak több vadnyugati témájú filmet készíteni, de az európai nézőközönség továbbra is igényt tartott erre a műfajra, ezért ez tovább ösztönözte az olasz vadnyugati filmet.
Olaszországban majdnem ugyanez volt a helyzet a „saru és kard” filmekkel, amelyekbe korábban még az amerikaiak is betársultak. A nagy szuperprodukciók között a Cinecittà is tucatnyi mitológiai filmet készített, sok esetben amerikai hozzájárulással. A Ben-Hur sikere egyúttal a műfaj végét is jelentette, s az amerikai filmtőke ekkor már nem akart ebbe befektetni, mert a nézőközönségnek sem volt rá igénye. Ezzel együtt leépítésekkel kellett számolni a Cinecittànál, így kettős érdeke volt a rendezőknek és producereknek az új műfaj keresése, hogy a hátramaradt felesleges anyagot (díszletet, statisztákat, stb.) valamire felhasználhassák, melyhez először nem látszott alkalmasnak az itáliai western, amíg fel nem tűnt Sergio Leone.
A spagettiwesternekbe később más országok filmvállalatai is bekapcsolódtak, így például Franciaországból vagy az NSZK-ból. A spagettiwesternnel egy időben a szocialista országok területén is születettek westernek, elsősorban szláv nyelvű (jugoszláv, szovjet és csehszlovák) alkotások, melyek inkább az amerikai westernek vonalán haladtak. Ezeket a kelet-európai alkotásokat nevezték vörös westerneknek, származási helyük politikai beállítottsága után. Egyes szocialista országokból, mint a keleti blokkal szakító Jugoszláviából való színészek némelykor főszerepeket kaptak az olasz westernekben, mint a szerbDragomir „Gidra” BojanićEnzo Dell'Aquila…e venne il tempo di uccidere című 1968-as alkotásában, sőt még a neves Gianni Garko is horvát származású volt. Mindezek azt bizonyították, hogy a westernfilm nem kizárólag amerikai műfaj, az óvilági westernek is éppúgy sikeresek, mivel Észak-Amerika lakosainak döntő többsége is Európából származik.
Néhány amerikai western-alkotást, melyeket spanyol filmvállalatokkal, spanyolországi helyszíneken forgattak, spanyol színészek közreműködésével, gyakran szintén spagettiwesternnek számítanak, mert ugyanazt a stílust veszik át. Az egyik példa erre Paul Landres1965-ös filmje A fegyveres fia, ami még korai makaróniwesternnek számít.
Az 1980-as évek elejétől a műfajnak bealkonyult, de már 1975-ben sokan úgy vélték, hogy Enzo G. Castellari Keomá-jával lezárult az italowestern korszaka, noha azt követően még számos makaróniwesternt forgattak, igen csekély sikerrel. Igen kései alkotásnak számít az 1994-es Bunyó Karácsonyig, amely a híres verekedő-páros Bud Spencer-Terence Hill utolsó közös filmje volt, akik ezzel befejezték legendás sorozatukat.
A spagettiwesternek az amerikai westernektől leginkább a cselekményszövésben térnek el. A spagettiwesternekben rendszerint több vér folyik, erőszakosabbak, keserűbbek, kiábrándultabb világúak és nagyobb bennük a feszültség. Állandó visszatérő motívum a bosszúállás. A feszült hangulatot a zenei aláfestés is fokozza, melynek mestere Morricone volt. A spagettiwesternek leginkább emiatt kapnak ma is sok kritikát. „A vadnyugatot egyszerű, erőszakos emberek formálták, ezt az erőt és együgyűséget próbálom visszaadni a filmjeimben.” – nyilatkozta 1966-ban Sergio Leone, aki szerint az amerikai westernek az 1950-es évekre túlidealizált, hamis képükkel szinte prédikálni akartak a műfajban. Tinto Brass elmondása szerint épp a túlhangsúlyozott erőszakra próbálta felhívni a figyelmet A jenki című 1966-ban készült westernjében, de pont az ellenkező hatást érte el vele, ugyanis rendkívüli támadásokat kapott a kritikáktól. Sergio Corbucci A halál csöndje ma már ugyancsak klasszikusnak számító westernje, vagy Lucio Fulci (aki zombifilmjével szerzett hírnevet) alkotásai is szintén meglehetősen borzongatóak, már-már horrorisztikusak. A halál csöndjé-ben azonkívül nem a jó, hanem a rossz győz.
A főhősök rendszerint nem épp makulátlan erkölcsűek, hanem egykori bűnözők, gyilkosok, valódi köpönyegforgatók, s a másik kijátszására törekszenek, de mégis ott lappang lelkük mélyén a jó. Sergio Leone névtelen hőse, aki csak a pénzszerzésre törekszik, végül visszaadja az anyját egy kisfiúnak és ad nekik a pénzéből, hogy valamiképp éljenek. Mivel nem egyértelmű, hogy ki melyik oldalon áll, s nem igazságért történik a harc, hanem a pénzért, vagy életbenmaradásért, ez egészen felborította az addigi hagyományos western-sablont.
A főhősök nem túlzottan jóképűek, feslett, piszkos ruhákat viselnek és előrehaladottabb korban vannak, mindezekkel azt fejezik ki egyrészt, hogy sokat tapasztaltak az élettől és egészen másként tekintenek a világra, amely alaposan meggyötörte őket, ezért is annyira marconák. Clint Eastwood a dollár-trilógiában egy kócos, elhanyagolt külsejű, naptól lebarnult arcú férfiúként mutatkozott be, Franco Nero a Djangoban szakadt, sáros, fekete ruhát viselt, erősen borostás volt, bár mivel elég fiatal volt még a film forgatásakor, ezért műráncokat és sötét sminket vittek fel arcára, hogy idősebbnek látszódjék. Gianni Garko némelyik filmjében is meglehetősen öregnek tűnik, míg a korábbi amerikai vadnyugati filmek főhősei többnyire fiatalok voltak, addig a gonosz szereplők rendelkeztek a spagettiwesternek jófiúinak külső tulajdonságaival. További jó példája a kevésbé vonzó, hanyagul öltözött hősöknek Klaus Kinski, Charles Bronson, de akár Giuliano Gemma.
Nincsenek ugyanakkor festői szépségű tájak, melyek az amerikai westerneket annál jobban színezték, s a kamera gyakran arra is nagy hangsúlyt fektetett. Ehelyett kopár, kietlen vidékek láthatóak, melyek nem keltenek túl nagy figyelmet.
A negatív szereplőknek olykor tipikus jellemvonása a szadizmus. Ennek legjobb példája a Volt egyszer egy Vadnyugat rosszfiúja, Frank, akit Henry Fonda alakított. Frank ifjú korában egyik ellenfelét a nyakába tett kötéllel egy haranghoz kötötte, úgy, hogy az „akasztott” ember saját öccse vállain állt. A hőségtől és súlytól szenvedő gyerek alig bírta testvérét tartani, végül összeesett, így testvére meghalt. (Az akasztott ember öccsét felnőtt korában Charles Bronson játszotta.)
Más szereplőknek is el kell szenvedniük a kegyetlenségeket, olykor nemi erőszakot. Mindezeknek viszont mégis volt komoly valóságalapja. Az Egyesült Államok déli és nyugati felén, ahol kifejezetten gyenge volt a rendfenntartás, ott mindennapos volt az erőszak és a hétköznapokban az ököljog lett a törvény. Különösen az amerikai polgárháború alatt és az után tombolt vadul az erőszak több egykori amerikai konföderációs államban, de ugyanez volt a helyzet Kaliforniában is.
Az Egy maréknyi dollárért-nak aligha maga a történet, sokkal inkább a gesztusok, a látvány, az erőszak, az érzelmek, a zene elegye ami igazán a sikerét adta.
A spagettiwestern jónéhány jellemzője emlékeztet az olasz bűnügyi filmek vonásaira. Több rendező, vagy forgatókönyvíró, leszámítva Leonét és néhány másik rendezőt, aki készített spagettiwesternt, korábban bűnügyi témájú filmekkel is foglalkozott, nyilvánvalóan innen van az a ráhatás, hogy ennyire hangsúlyozzák ezekben a filmekben az erőszakot. Különösen jellemző ez Lucio Fulcira, vagy Sergio Corbuccira, aki viszont tökéletesen be tudta illeszteni ezeket az elemeket a westernbe, s bűnügyi filmjei között is akad jó pár klasszikus. Számos szereplő színész is nyújtott alakítást olasz, spanyol krimikben és gengszterfilmekben.
Azok a rendezők, akik az ún. „saru és kard” témájú filmekben tevékenykedtek – ahol elsősorban az ókorigörög és rómaieposzok hőseit vitték filmvászonra –, ők is átvettek néhány elemet innen a pozitív hősök megformálásánál. Az addigi mitológiai hősöket alakító színészek is belebújtak a cowboyok öltözékébe.
Idővel viszont az olasz rendezők már nemcsak a bosszúállás és pénzszerzés motívumát kívánták továbbvinni. A 60-as évek végétől már több filmben tapasztalható, hogy a hősök ráébrednek az élet más dolgaira is, nemcsak pénzre vagy bosszúra hajtanak. A mexikói forradalmak korában játszódó westernekben is látható az első filmkockákon, mekkora a káosz a szereplők körében. Először a pénzszerzés vágyából érkező hős a diktátorok és a kisemmizett felkelők között ingázik, mindenütt a nyereséget keresve, de idővel a jók pártjára áll, engedve a forradalmi eszmék vonzerejének. Ez jellemzően politikai töltetet adott a spagettiwesternnek. Legszebb példájának Tomás Milián és Gian Maria Volontè közös produkciója, a Szemtől szembe tekinthető.
Sergio Leone még a színészekkel is egészen másképp dolgozott. Ő olyanokat igyekezett beválogatni, elsősorban az anti-hősök szerepébe, akik az addigi filméletben teljesen más szerepekben tűntek fel, rendszerint inkább pozitív figurákat játszottak. Ilyen Henry Fonda, akit egész eddig „Nemes Szívű Amerikai”-ként ismert közönség, ehelyett egy elvetemült gyilkos szerepében láthatták, de akár ilyen volt Jack Elam is (szintén játszott a Volt egyszer egy Vadnyugat-ban). Maga Fonda is vonakodott ennek a szerepnek az elvállalásától, amire végül barátja, Eli Wallach, a dollár-trilógia egyik sztárja, Eastwood partnere vette rá.
Az olasz westernfilmek a fegyverek és az időpont terén is tettek változtatásokat. Gyakran megszólalnak gépfegyverek, melyek megjelenése valóban egybevág a vadnyugat korával. Ezt szintén Leone indította el, amikor az Egy maréknyi dollárért-ban az egyik banda vezetője Ramón az amerikaiaktól megszerzett gépfegyverrel lemészárolja a mexikói katonákat. Franco Nero a Django-ban, vagy Terence Hill a Joe, a rosszarcú-ban is használt gépfegyvert, s ezt több más western is követte.
Azonban több, a westernekben használt gépfegyver nem is létezett. Az Egy maréknyi dollárért-ban és Django-ban használt fegyverek nemcsak, hogy nem létezőek, hanem még nem is vágnak egybe az adott korral. Az előző film körülbelül az amerikai polgárháború előtti időkben játszódik, míg a Django a háború után. Akkoriban még az ilyen típusú automata jellegű géppuskák nem is léteztek, hanem hajtókaros forgótárasok voltak, amelyeket a polgárháborúban az amerikai hadsereg szabványosított, de tüzérségi fegyverként használt és ágyúkerekeken szállította, mivel eléggé nagy volt a súlya. A Joe a rosszarcú-ban használt Maxim-géppuskához hasonló fegyver sem valódi. Leone egyik ugyancsak klasszikusnak számító filmjében, az Egy marék dinamit-ban is James Coburn egy MG-32/42 fegyvert használ, amelyet 1932-ben szerkesztettek a németek, a film viszont az 1911-es mexikói forradalom idején játszódik. Ugyanebben a filmben egy 9 mm-es FN Browningot használnak, amit csak 1925-ben találtak fel. Ugyancsak filmes baklövésként lehet megemlíteni a Franco Neróval készült A Zsoldos-t, ahol Nero egy 9 mm-es Largo típusú pisztolyt használ, melyet 1946-ban fejlesztettek ki, míg a film cselekményének időpontja 1921.
A James Coburnnel, Bud Spencerrel és Telly Savalasszal készült Élet vagy halál western a polgárháborúban történik. A Coburn, Spencer és társai a konföderáció katonáit kaszálják a Gatlingekkel, a kor hajtókaros gépfegyvereivel. A korai Gatlingeknek viszont volt egy hatalmas hátránya, mert könnyen beakadtak és lassabban hajtották őket. A filmben ezzel szemben a Gatlinget használóknak meglehetősen gyorsan és akadálymentesen jár a kezük.
Több spagettiwestern játszódik a 20. században, az I. világháború előtt, illetve után is. Ezek helyszíne elsődlegesen Mexikó, ahol az időtájt Porfirio Díaz diktatúrája miatt forradalmak zajlottak. Ezekben a westernekben több alkalommal használnak gépfegyvert, sőt megjelennek más harci eszközök is, mint például tankok, gránátok. A kései amerikai westernekben is jelen vannak új közlekedési eszközök, mint repülőgépek vagy autók.
Visszatérő figura az olasz westernben Django. Corbucci westernjének sikere után több tucat különböző folytatás, vagy átdolgozás készült, melyek rendszerint nem érik utol a Corbucci-féle Django-t, de vannak filmek, melyek figyelemre méltó módon ábrázolják. Ugyancsak kedvelt, több westernben is szereplő jellem Sartana, amely legjobban Gianni Garkóval azonosult, akárcsak Franco Neróval Django.
Kevéssel az új műfaj előtt jelentkeznek az olasz Zorro-filmek is, ezek tulajdonképpen a spagettiwestern előzményeinek tekinthetők. Rafael Marchent forgatott ilyen filmeket az 1950-es években Andalúziában, amivel felfedezte a spanyolországi sivatagokat a filmrendezők számára, így a díszletek nagyon kapóra jöttek a westernekhez. Egy Zorro-filmhez is használt mexikói díszletváros látható spagettiwesternben is.
AJÁNLOM AZ OLDALT
