Üdvözet a közel múltban.Szeretnék egy kis gyermekkori hangulatot teremteni a közép korosztálynak.Na nem azért, mert vissza óhaljtom azokat a "boldog" időket.hanem, mert jó volt gyereknek lenni abban a kicsit lassabb világban.Kellemes időtöltést, nosztalgiázást a Retro site - on.(egész estés filmek,mesék.Pl:Lúdas Matyi és más ifjusági és tv filmek)
Stan és Pan néven ismerik a magyar mozi- és tévénézők az amerikaiburleszkfilm hőskorának klasszikus párosát: Stan Laurelt (1890. június 16. – 1965. február 23., eredeti nevén: Arthur Stanley Jefferson) és Oliver Hardyt (1892. január 18. – 1957. augusztus 7., eredeti nevén: Norvell Hardy). Számos néma- és hangosfilmben szerepeltek együtt, mindig ugyanazt a karaktert megformálva: Stan játszotta a vékony, tutyi-mutyi, együgyű figurát, Pan volt a kövér, agilis, mérges.
Stanley Jefferson
Az észak-angliai Ulverston-ban született. Édesapja, Arthur J. Jefferson valóságos színházi szakembernek számított akkoriban, hiszen ismert volt, mint színigazgató, színdarabíró, színész, és rendező. Édesanyja, Madge Metcalfe színésznő volt. A kis Stanley a kulisszák között nőtt fel és igazán nem meglepő, hogy egy napon ő maga is „komédiásnak” állt. 1906-ban kezdte a pályáját Glasgow-ban, a Pickard's Múzeum egyik előadásán, majd rövidesen a Fred Karno pantomim-társulatához csatlakozott. A Karno társulatnál működött egy másik fiatal brit komikus-jelölt, akit később a világ Charlie Chaplin-ként ismert meg. A Karno-féle együttest 1910-ben meghívták Amerikába, majd a sikersorozatot 1912-13-ban is megismételték, ám ekkor már Chaplin nem tért vissza az óhazába. Laurel még sokáig játszott angol színpadokon. A jó barát Chaplin sikerein felbátorodva vágott neki Amerikának 1916-ban. Hollywoodba érve Chaplin közbenjárásával megismerkedett a „Keystone Trio” tagjaival. Első filmjének a „Nuts in May” (1917) sikere bizonyította, hogy nem volt méltatlan a bizalomra. Carl Leammle producer felkarolta, és innentől fogva számtalan filmszerep várta. Eleinte cowboyfilmekben kapott lehetőséget, majd összekerült Zigotto-val, vagyis Larry Semonnal, és Hal Roach produkcióiban számtalan sikert tudhatott maga mögött, amikor először találkozott 1919-ben, a „The Lucky Dog” című film kapcsán a kövér komikussal, Babe Hardy-val, ahogy a színfalak mögött nevezték Olivert, nem is sejtve, hogy néhány év múlva ketten meghódítják a világot.
Akkor az első közös munkájuk után azonban a még a siker ideje nem jött el. Laurel egy időre elfordult a filmkomikum világától, és ismét színházakban játszott, ezúttal már Amerikában.
1925-ban találkoztak ismét Hal Roach stúdiójában, ahol Stan éppen filmet rendezett, és amely produkcióba Hardy, mint ismert filmkomikus kapott meghívást. Kezdetben évente egy-egy filmet készítettek, amelynek rendezője és filmírója is Stan Laurel volt. Derűs munkavégzésük során jöttek rá, hogy alapvetően félszavakból egymást értő elképesztő párost alkotnak, akár kamerák előtt is. 1926-ban még csak egy, 1927-ben 13 közös filmet készítettek. Megszületett az egyetemes filmtörténet egyik legsikeresebb komikuspárja, és 1950-ben készült utolsó filmjükig 38 éven keresztül dolgoztak együtt, amelyből az első húsz év helyet követel magának minden filmmel foglalkozó könyvben.
Norvell Hardy
Az USA Georgia államának Harlem városában született, és afféle polgári életpályát gondoltak szülei a kis Norvellnek (az „Oliver”-t csak később, apja halála után - aki szintén Oliver volt - tette hozzá nevéhez). Jogásznak készült, azonban skót származású bátyja volt az, aki 1910-ben megmutatta és vonzóvá tette a fiatalember számára a zenés színpadok világát, később a film világát, sőt énekes-táncos komikusként többször fel is léptek együtt. Az „új művészet” csakhamar bűvkörébe vonta a fiatalembert, főképpen, amikor a statiszta szerepeken túl nagyobb szerepeket kapott, míg végül egy életre szóló szövetségre lépett Stan Laurellel.
Az athens-i Georgia Egyetemen végezte színi tanulmányait. Lubin Co társulatánál kezdte pályáját 1913-ban, Floridában, komikusként, a színpadon. Az Outwitting Dad című filmmel debütált 1914-ben a film világában, majd kezdetben a Pathé, később a Vitagraph részére dolgozott.
A közkedvelt és rövid idő alatt nagy sikereket magának mondó kedves Duci bácsi váratlan halála után a gyártók keresték Duci bácsi azaz John Bunny (1863-1915) utódját filmvásznon. A fimgyárak így nagy érdeklődést mutattak a kövér komikusok iránt, amely konjuktúra megteremthette Hardy sikereinek kedvező külső körülményeit. Számos sorozatot készítettek vele 1916-1921 között. Így egyebek mellett a Pokes and Jabb's (1914-1915), valamint 1916-1918 között a Plump and Runt, 1919-1921 között a Jimmy Aubrey sorozatot.
Élete során Hardy több mint kétszáz filmet forgatott Laurel nélkül. A kor egyik világhíres komikusával, Zigotto-val, azaz Larry Semonnal közösen dolgozott 1921-1925 között. Larryt, azaz Zigottót tartotta mesterének is egyben, akitől a legtöbbet tanult. Életében több mint 400 filmet forgatott. [1]
Három felesége volt, az utolsó és leghosszabb házassága (17 év), Virginia Lucille Jones-szal, a filmforgatókönyv-írónővel bizonyult talán a legkiegyensúlyozottabbnak, bár előző házassága Myrtle Reeves színésznővel is közel 16 évig tartott. 1950-es visszavonulását követően, 1954 májusában szívroham érte, jelezvén, hogy szív- és érrendszerét megviselték erősen a filmsikereinek egyik forrását jelentő kövérsége. Agytrombózis végzett vele három év múlva. Két fiú és két leány gyermeke örökölte édesapjuk filmtörténeti jelentőségű nevét és rangját, bár vér szerinti gyermeke csupán egy akadt, az is a második házasságából (Myrtle Reeves).
Stan és Pan, az egyetemes filmtörténet legendás párosa
Laurel és Hardy első közös filmjükben, a Lucky Dog-ban (készült: 1919-ben, bemutatva: 1921-ben)
A jobbról álló Jack Lloyd észreveszi, amint Stan hűséges kutyája visszahozta az Oliver által begyújtott dinamitrudat
Stan és Hardy rövid ideig dolgozott együtt 1921-ben, majd 1925-ban kezdtek ismét közösen filmezni, és 1927-től kezdve működnek úgy, mint „Laurel és Hardy páros”. 1940-ig 62 kisfilmben és 13 egész estés filmben szerepeltek együtt a Hal Roach stúdióban. Ezt követően 1944-ig nyolc kis költségvetésű komédiában játszottak a 20th Century Foxnál és a Metro-Goldwyn-Mayernél, amikor is visszavonultak a filmezéstől a színház javára. Utolsó filmjüket 1950–1951-ben forgatták Franciaországban, majd végérvényesen visszavonultak.
Sokan tartják úgy, kettejük között Stan Laurel volt a nagyobb egyéniség, azt is hallani lehetett egykor, hogy az ötletek nagy része tőle származott. Ám Hardy művészi nagysága, emberi tartása is fontos része volt a kettősnek, de mindenek felett a közös mester, Zigotto szellemisége él ma is tovább filmjeikben, egyéni Stan és Pan hangot öltve. A bájosan, gyermekien naív Stan mindig jót akar, ugyanakkor, mindig valami bajt csinál - ez volt szerepsémájuk lényege - míg a fölényes, nagyképűen atyáskodó Pan mindig pórul jár. Amikor a lenézett naivitás, és a fölényes tudás kudarcot vall, úgy, hogy felszabadultan nevetni lehet rajta, akkor egy mélyen emberi esendőség keletkezik, a komikum két arca, a magát gyakran elpityergő Stan, és a nevető, vagy éppen bosszankodása miatt nevetségessé váló Hardy arca mint eleven szimbóluma Thália maszkjainak. Ha valami történt velük, azt teljes nyugalommal fogadták, inzultusok ellen nemigen védekeztek, beletörődve vállalták annak következményeit. Filmjeikben sok színész megfordult, többen önálló karriert kezdhettek, mások, mint például az örök ellenfelet játszó James Finlayson (1887-1953) neve összeforrt a Stan és Pan filmekkel.
Kevesen tudják, hogy amikor 1929-re a hangosfilm uralma alá került a filmgyártás, a némafilmsztárok döntő többsége hetek-hónapok leforgása alatt kikerült a filmiparból - jó részük örökre. Számtalan megdöbbentő tragédia, egyéni sors-dráma játszódott le akkoriban a színfalak mögött. Csak kevesen kerültek át a némafilmből és tudtak további sikereket elérni. A közönség és a bevétel kegyetlen szókimondása hetek alatt kijelölték mindenki helyét, az új „rangsorban”.
Azonban Stan és Pan sikere nem hogy csorbát szenvedett volna ezekben a kritikus években, hanem fokozódott. Chaplin, valamint Stan és Pan biztosították művészetükkel a filmtörténet e jelentős változásánál a folyamatosságot. Az 1930-as években szinte ki sem mozdultak a stúdiókból, ontották a jobbnál jobb filmeket. Aztán az évek könyörtelenül elszálltak. Húsz év után már - akárhogy is fájt - de Stan és Hardy megfáradttá vált, kifogytak az új ötletek. Sikersorozatuknak igazából az Abbott és Costello pár feltűnése vetett véget a negyvenes évekre. 1940-1950 közötti tíz évben sem készült annyi film velük, mint korábban egy év során. Aztán már csak filmtervek készültek a nagy visszatérésre, később már az sem. 1950-52-től fogva fokozatosan visszavonultak a film világától. Hardy 1954-es szívrohama véglegessé tette a visszavonulást. 1957-ben hunyt el. Hardy halálát követően Stan visszavonult a színpadtól is, és csak egy-egy kisebb filmszerepben tűnt fel. Stan 8 évvel élte túl gyászolt barátját, de ő még megérhette, hogy elővették régi filmjeiket, összeállításokat készítettek belőlük, és ezeknek pont olyan sikerük volt, mint hajdan.
AJÁNLOM AZ OLDALT
